ELTÉVEDTEM…

Az ovi, ahova a kislányom jár az Erzsébet Parkban van. Időről időre van pár hónap, amikor már nagyon kifulladva érzem magam a munkától, próbálok több időt szánni magamra, és ilyenkor, miután megvolt a búcsú-puszi, sétálok egyet a fák között. 

Legtöbbször ilyenkor jár az agyam, és nagyszerű ötleteim támadnak, de olyan is előfordul, hogy csak hallgatom a madarakat, csodálom a fák között beszűrődő napsugarakat, amint utat törve maguknak megvilágítanak egy-egy bokrot, fát. A szabadság nélkül eltelt nyár után megint késztetést éreztem, hogy bevessem magam az erdőbe – és mert annyira álmos is voltam, hogy attól féltem, a kocsival nem ott kötnék ki, ahol szeretnék… 

Épp azon töprengtem, hogy talán az egész vállalkozósdit a nulláról kellene kezdenem. Mennyivel könnyebb volt, amikor pusztán a megérzéseimre hallgatva indultam el, megkerestem EGY forrást, akitől úgy éreztem jókat tanulhatok és lépésről lépésre minden tanácsát követtem. A babakocsival róttam a köröket és mondtam diktafonra, hogy mit fogok írni a hírlevélbe, hogyan fogom összeállítani az első email kurzusomat, kiknek fogom elmesélni, hogy honlapokat készítek stb. stb, aztán két szoptatás között meg is valósítottam mindent. Nem voltam tagja egyetlen megmondó marketinges, márkaépítő, szakértői és még ki tudja milyen csoportoknak, és mégis elindult a dolog. Utólag belegondolva, azért nem is olyan rosszul, még ha eleinte kevés is volt a megbízásom (ahogy a tapasztalatom is), ami azért egy csecsemő mellett nem volt baj. 

Épp ott tartottam a gondolatmenetemben, hogy igenis vissza kell térnem a „szívemhez” és követni azt, amikor azon kaptam magam, hogy állok egy jól ismert sziklaegyüttes előtt, és a tetejéhez vezető lépcsőfokokat olyan szögből látom, ahonnan még sosem. 

Körbe néztem és nem tudtam hol vagyok, és egyáltalán hogyan kerültem oda. Egy csomó ösvényt láttam és hirtelen fogalmam sem volt, hogy melyiken induljak el, hogy kijussak a parkból…. A parkból, amit keresztbe-kasul már nagyon sokszor megjártam gyalog, futva, társaságban és egyedül is. 

Elindultam az egyik csapáson, de hamar rájöttem, hogy ez még beljebb fog vinni a rengetegbe. Percekig toporogtam egy helyben, kerestem a szememmel legalább egy ismerős fát. Közben elhaladt mellettem pár futó és egy idős hölgy, aki megdicsérte a Tutu bag táskámat. Ez a kedves bók kizökkentett a bénultságból és visszatértem probléma-megoldó üzemmódba.  „Hol is az a szikla, na menjünk csak vissza hozzá és addig kerülgetem, míg ismerős nem lesz a terep…” Ahogy mentem a szikla felé  a bozótos mögött megpillantottam az ovi oldalsó kerítését és azt követve kibotorkáltam az erdőből. Az élménytől kábultan ültem be a kocsiba és még pár percet vártam, mielőtt hazafelé vettem volna az irányt.

Ha tévedtél már el, ismered az érzést, hogy „semmi sem ismerős” . Még félelmetesebb, ha tudod, hogy ismerősnek kellene lennie, de mégsem az. 

A kocsiban levontam a tanulságot:  a belső bizonytalanságom és az útkeresés, amit fejben lezongoráztam, megjelent a fizikai valóságomban is. 

Megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy tényleg ezt kell tennem: visszatérnem az alapokhoz, ahhoz, amim van, és hinnem kell benne, hogy meg tudom csinálni. Nem kell többé azon görcsölnöm, hogy mindenkinek megfeleljek, hanem egyszerűen választok egy mentort / tanárt, akiről egyszerűen tudom, hogy jó iránytűm lesz és haladok a magam választotta úton. 

 Ekkor döntöttem el, hogy végre nem szövögetem tovább egy személyesebb hangvételű blog tervét, hanem egyszerűen belevágok és lesz ami lesz. Lehet, hogy csak magamnak írom, az sem baj.  Van egy cél a fejemben, hova szeretnék eljutni és dokumentálni szeretném az utat. 

Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nekem már herótom van azoktól a milliomos vállalkozóktól, akik arról sztorizgatnak, milyen mélyről és kilátástalan helyzetből indultak el és lám, most hol vannak – mindezt persze megtoldják egy exkluzív helyen készített szelfivel. De a köztes útról sosem beszélnek (ha egyáltalán valóban megélték a szegénységet), és valamilyen termék / tanfolyam stb. mögé bújva kecsegtetnek azzal, hogy Te is gazdaggá válhatsz.

Én azért írok, hogy tudatosan irányítsam a figyelmem a változásra és az útra, vonjam le a szükséges tanulságokat és ünnepeljem a sikereket, és ha ezzel esetleg másokat is inspirálok, az már csak hab lesz a tortán…

Szóval, vissza a startvonalra!